Az ember egyszer meghal. Ma gondoltam a halalra, az ember nem szivesen gondol ilyesmire, es en ember vagyok. Egyszer majd mar nem leszek, es addigra jo lenne kesz lenni, hogy dolgomvegeztevel mehessek tovabb. Jo lenne nem felni is, meg orulni is sokat, egy kis boldogsag sem artana meg sok tapasztalat, meg tobb es meg. Elem, eljuk es elik a mindennapokat, es ez jo. Minden jo, ami van, mert ami nincs az nem jo. Itt vagyok, elek, dobog a szivem, es ennek jonak kell lennie.
Regebben szerettem verseket irni, most mar csak tavolrol emlekszem erre is, mint ahogy a mult teljes egeszeben kodde valik a to felett, ahogy a meleg ejszakaban parolog a felszin, hogy aztan felhove valtan ujra a toba facsarodjon, es tova valjek ismet.
Kend tudja, hova tart? Merre visz az utja a kodde valas mamoraban? Ne felejtsen elkoszonni, egy csokot nyomni totova homlokomra, es tudassa, ha fel tetszett ebredni. Mert ott mindekeppen talalkozunk ujra. Csak ne lenne ilyen nagy ez a to. Akkor tobbet talalkoznank.
